Ahol elmesélem kiknek kell tűrnie a gyakorlásomat.
Ha itthon hegedülök általában elég sokan vannak még a házban rajtam kívül, de anyukáméktól és tesóméktól még sosem jött visszajelzés.
Szűk családom, akik férjemből, fiacskánkból, és a pocaklakónkból áll, már sokkal inkább véleményezi a produkciómat.
Párom igazi hős. Rajta sokszor látom hogy fárasztja a dolog, de sose szól. A pengetést még jól is viseli, de a vonónál a gyakori szerencsétlenkedésem néha már engem is kiüldöz a világból. Sok erőt ad az, hogy egészen hallhatóan fejlődöm, és így talán a nyekergés nem lesz hosszútávú.
Fiacskám nagyon szereti ha előkerül a hegedű. Hozza a kisszékét, leül mellém, és ha épp csak pengetek a vonózást is követeli. Szeretne aktívan rész venni a dologban, én meg mentem ami menthető. Amikor már nagyon türelmetlenül várja hogy hagedüljek, akkor előveszi a kottát, a kottatartóra helyezi, előveszi a hangolót, hangvillát. Mindent pontosan a helyére. Ilyenkor nincs szivem azt mondani hogy most nem érek rá. Szóval ha belső motivációm épp nincs is, fiacskám gondoskodik a napi gyakorlásról. Igaz még gitárnak nevezi a hegedűt is, de ezt majd megtanulja.
Öcsém van még itt gyakran akár az órákon is, és ő nagyon élvezi, és szeritem nagyon büszker rám hogy kiálltam ezért az álmomért, mert látta az utat ami ide vezetett. Erről majd szép lassan olvshattok. Tengap este együtt nézegettük a videókat, és már arról álmodozunk, amikor jó kis duettet alkotva ő szaxofonozik, én meg hagadülök, és szuper jazz muzsikát csinálunk mi ketten. Az hiszem mindkettőnkben nagyon méllyen ott él a zene, és ennek a felfedezése egy nagyon szoros kapocs lehet köztünk.
Nem hagyhatom ki a felsorolásból családunk legfiatalabb tagját sem, a mi kis Ficánkánkat. Még nem tudjuk fiúcska lesz vagy lány, de a pocakomban növekvő gyermekünk is határozottan reagál mindenre ami zene. A hegedülésnél is mindig motoszkálásba kezd. Hogy ez pozitív vagy negatív visszajelzés nem tudom eldönteni, de amíg nem cáfolja semmi én pozitívnak veszem:).
