Kicsit szeretnék többet elmesélni magamról, és arról, hogy mi előzte meg zeneileg a jelenlegi hegedűtanulásomat. Elég kacskaringós, és sokszínű út vezetett idáig.
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert nem is tudok visszaemlékezni mikor hallottam előszőr muzsikát. Amióta az eszemet tudom énekelek....na nem nagyon szépen, de annál lelkesebben.
Mindkét nagyszülők nagyon messze lakott tőlünk, másfél, két órára, és ezeket az utakat végigénekeltük. A repertoár elég meglepő lehetett volna gyerek szájából, ha nem a mi autónkban hangzottak volna el, és esetleg más is hallja. Anyukám, és apukám kohászként végeztek a Dunaújvárosi Főiskolán, és az általuk diákként dalolt nótákat fújtuk mi is a kocsiban:
Hirtelen nem jut több eszembe, de talán a műfaj jellegét meghatároztam, meg a hangulatot, ami a kocsiban urakodott utazás közben. (Újabb cél lehet ezeket hegedűn megmuatatni a családnak)
Ezt egy kicsit már típusu zenei világ követte, vagy inkább egészítette ki, amikor elsős koromban elkezdtem hittanra, és tepmlomba járni.
Természetesen mint minden kisgyerekes háznál nálunk is egész nap szólt a
Miki Manó,
Halász Judit, 100FolkCelziusz... és sorolhatnám tovább, ha eszembe jutna. Ezeket fújtuk elölről hátra, hátulről előre, és színes ruhákba öltözve táncoltunk és daloltunk át délutánokat a hugommal. Elképesztő látvány és "zenei" élmény lehettünk a ház többi lakójának... de akkor még nem feszélyezett az ilyesmi.
Természetesen a családi ünnepek sem telhettek el, már egészen kicsi korunktól kezdve zenei produkciók nélkül.... nem szerettem. Ezek amolyan mindenki mutassa meg, hogy az ő gyereke milyen ügyes hangulatban teltek, és én úgy gondoltam nem vagyok nagyon ügyes, de van aki még nálam is ügyetlenebb, de sokkal magabiztosabb. Ez fájt a kis lelkemnek:D.
Sokat utaztunk anyai nagyszüleimmel is, ott egészen más merítést kaptunk a zeneiparból. Náluk a kocsiban Szomorú vasárnap,
Pedró kocsmája,
Szeressük egymást gyerekek, és sok sok hasonló, nem épp gyerekeknek való nóta szól, amiket nyilván együtt zengtünk a hátsó űlésről az előadóval, és nagyiékkal. Papa saját régi diákénekeivel bővítette a listát: Egy kutya a kamrában..., Sárgán virágzik a repce..., Hegyek völgyek között...,
Kösd föl magad, kösd föl magad, kösd föl magadra vitézi kardodat..., Meg kötöm lovamat..... na nem írom ám ide az egész zeneirodalom effajta darabjait, csak a számomra meghatározókat.
Az első hangszeres élményemet egy régi, lehangolódott fatőkés zongorától kaptam. Apai nagyszüleimnél lakott ez a hangszer, és az egyetlen barátságos berendezési tárgy volt az amúgy takaros, de számomra sok szempontból, idegen, és félelmetes házban. Sokat ültem mellette. Boci bocit, Szeretnék szántanit, és egyéb gyerekdalokat pötyögtem, és valószínű ekkor dőlt el, hogy zongorázni fogok mihelyt megkezdem zeneiskolai tanulmányaimat, de ezt majd egy következő fejezetben.
Ami talán már az első részből is kiderül, a teljesen abszurd, sokesetben meglepő zenei hatás, ami már kicsi korom óta jelen volt az életemben. Zárásként elmesélek egy kedves történetet, ami még ovis koromban esett meg.
Apukám akkoriban sokat járt hangversenyre. Szépen felöltözött, és elment este. Engem ez nagyon nagyon izgalomba hozott, és sokat töprengetem hogy mi is lehet ez a hagverseny. Egyik alkalommal, amikor épp indult, odaálltam elé, és megkérdeztem: Apa, te miért jársz hangversenyre, itthon nem is szoktál kiabálni, jobb lenne ha gyakorolnál előtte, nem?- a válasz már nem is rémlik:D
A fantaszikusan gyors linkgyűjtési lehetőségért köszönet a Google-nak!
Az egykori Szovjetunióban, Minszkben (ma Fehéroroszország) született. Négyéves korában szüleivel Norvégiába költözött. Szülei Natalie Valentinovna Rybak zongoraművész és Igor Alexandrovich Rybak hegedűművész, mindketten ismert előadóművészek Norvégiában. Alexander Rybak ötéves korában kezdett el hegedülni, mellette zongorázni is tanult. Jelenleg Oslo közelében, Nesoddenben él.
