Skálázni azt hiszem senki sem szeret. Furcsa értelmetlen dolognak tűnik a vonónak csak a felső felén játszani, vagy csak az alsón. Ugyanazokat a gyakorlatok lejátszani még egy és még egy húron unalmas, száraz, és nem túl lelkesítő, főleg ha épp hamis is...
Mi az ami mégis rávesz arra, hogy naponta legalább egyszer, de inkább kétszer előkerüljön a hanszer, és vévigcsináljam a buta kis gyakorlatokat? Amikor napközben arra gondolok hogy hegedülök, akkor Vivaldit játszom, Négy évszak Telét. Ez a gondolat már lelkesítő. Gyakorlás közben meg azt játszom, hogy a rövid kis gyakrolódalalamokban keresem az ismert nagy művekre emlékesztető hangtávolságokat, és bodog vagyk, hogy na ezt most jól begyakorolom, és akkor amikor azt gyakorlom már könyebb lesz. És azzal a szívvel, kitartással játszom egymás után a mostani feladataimat, mintha a világ legnaagyobb hegedűversenyit játszanám. Hiszek benne, hogy ez előréb visz mint az unott gyakorlás, még ha kívülállónak buta játéknak is túnik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése